A leghosszabb képzés

Pszichoterapeutává válni az elérhető leghosszabb képzési folyamat. Pont.

3 + 2 + 4 + 2 + 3 = 14

(de a módszerspecifikus képzés általában nincs meg 3 év alatt és több rész között kényszerű kieső évek vannak, pl. azért, mert nem vesznek fel a képzésre, vagy mert a szakvizsga ősszel van stb.)

Ebben a szakmában kell az érés, a sok tanulás és a személyes fejlődés. Ezzel nincs is gond. A probléma azzal van, hogy a képzések nem elég jók, mesterségesen el vannak húzva, rugalmatlanok és iszonyú drágák. Önmagában ezek közül bármelyik miatt indokolt lenne egy reformot végrehajtani, de így együtt, nem csupán a leghosszabb, hanem sajnos az egyik legrosszabb képzési folyamattá is teszik a pszichológusokét. A problémák:

1. információ-hiány: a legtöbb pszichológus a fenti nehézségekre csak a képzése során ébred rá. Gyakran kérdezik BA hallgatók, hogy milyen mester szakirányra menjenek. Mintha ez érdemben meghatározná a későbbi lehetőségeiket, ugyan már. A sikeres képzési úthoz pedig már előre érdemes alaposan végiggondolni, mik a tervek, mi mire épül, milyen sajátélményt érdemes választani...

2. színvonal-romlás: az általános folyamatokkal párhuzamosan megfigyelhető minden képzési szinten a minőség hanyatlása. Itt nem térek ki az okokra, főleg anyagiak és humánerővel összefüggőek. Nem túlzás azt mondani, hogy öt évnyi képzés után egy fiatal úgy kezdi a pályát, hogy alig kap valamit a gyakorlati munkához (a személyiségfejlesztésről, sajátélményről nem is szólva). A képzéseken gyakoriak az alacsony nívójú vagy töltelék tantárgyak, hogy meglegyen az óraszám. Az is előfordul, hogy a tantervben, indexben olyan tárgyak vannak, amikből soha egy óra sincs megtartva. Az alapképzéseken az a legszomorúbb, ha élő klienst sosem látott oktató tanítja a gyakorlati órákat. A posztgraduális képzéseken pedig bántó, amikor az oktató hierarchikus szemlélettel igyekszik fölékerekedni a hallgatónak, aki adott esetben jobban ért a témához, mint a tanár. Ez különösen a szakképzéseknél fordul elő.

3. rétestészta képzések: alapélményem, hogy a képzések (elég sokat ismerek jól) teljesen feleslegesen hosszúra vannak nyújtva. Rengeteg az üresjárat, felesleges ismétlődések, tartalmatlan tantervi elemek is. Például a klinikai szakképzés 4 évéhez még hozzájön a szakvizsgára készülés hónapjai, pedig maga a képzés (a hasznos része) beleférne két évbe. Ha valaki lassabban halad, arra ott kéne legyen a rugalmasság.

4. rugalmatlanság: a képzések egyáltalán nem veszik figyelembe az egyéni igényeket, lehetőségeket. Egy olyan szakmában, aminek jelszava az empátia és elfogadás. Egy modern képzés moduláris. A pszicho-képzésekben a beszámíthatóság minimális, pedig a kollégák nagy része már rendelkezik ilyen-olyan tudással, végzettséggel. Ide tartoznak a szigorú feltételek is, pl. hogy milyen munkahely mellett végezhető a képzés, hiányzások kezelése stb. Az átjárhatóság szinte nulla. Két konkrét esetet is ismerek, amikor a hallgató tanulmányai közben megpróbált másik képzőhelyre átmenni: a válasz, hogy előlről kell kezdeni a képzést, esetleg egy-két tárgy beszámítható, de az idő újraindul.

5. drágaság: az előzőekből következik, mert ha hosszú a képzés, meg kell fizetni az óraadók, szervezők munkáját. És számomra egyértelmű, hogy a szakképzések az adott egyetem összességében gyatra pénzügyi helyzetét hivatottak javítani.

+1. Ráadásként egy feltételezés, ami biztosan bántó egyeseknek: a szakmai és érdekvédelmi szervezetekben olyanok ülnek, akik eltávolodtak a realitás komplexitásától, nem tudják vagy nem akarják a változtatásokat.