Jó és rossz álmok

Ez a blog önsegítő céllal íródik. Nem célja a tájékoztatás – bár ha fennmarad az érdeklődésem, talán eljutok odáig, hogy praktikus segítséget is adjon az éppen képződőknek vagy azoknak, akik még visszafordulhatnak.

Két hónappal ezelőtt megszereztem a klinikai szakpszichológus diplomát. És még mindig nem tudtam feldolgozni az "élményt". Na, nem az örömtől vagyok annyira meghatódva, hanem a megviseltségtől. Tudom, hogy a tapasztalatom nem egyedi: sok kollégámnak hasonló vagy máshogy nehéz élményei vannak, voltak. Voltak? Hát, igen, a számomra szomorú tény, hogy a szakképzésről és általában a pszichológiai képzések anomáliáiról nagyon kevesen beszélnek nyíltan. Vannak, akik úgy gondolják, minek bolygatni, ha már egyszer végeztek. Vannak, akik azt mondják, nehéz volt, de ha ők végigszenvedték, másnak se legyen könnyebb. Egyetlen olyan emberrel se találkoztam, aki elégedett volt a képzéssel. Bár vannak, akik magukat hibáztatják a rossz tapasztalataikért, mintsem hogy kritikát fogalmazzanak meg. 

Szeretném kiírni magamból. Igyekszem senkinek nem sérteni meg a jogait, de azért maradjon az anoním forma. Személyes helyzetekben sosem rejtem véka alá a kritikámat, de itt nem tudok a másik szemébe nézni.

Megmagyarázom a címet: a szakvizsga előtt és után (még most is) rémálmok nehezítették az életemet - ennyi elég is. A jó álmok talán kevésbé érthetőek. Egész fiatal koromban, gimnazista lehettem, amikortól titokban azt az álmot dédelgettem, hogy egyszer pszichoterapeuta leszek. Ez egy kellemes, bár akkor lehetetlennek tűnő vágy volt: nem voltam elég jó hátterű, elég jó tanuló, elég céltudatos ehhez. Elképesztő mennyiségű, amúgy gyönyörű és hasznos kurflit vittem végbe, mert nagyon sok minden érdekelt. És komoly falakba is ütköztem az alapképzés és a szakképzések kapcsán is. A záró poén, hogy ami miatt klinikus akartam lenni, a pszichoterapeuta végzettség megszerzése, időközben olyan nehézzé vált, hogy várhatóan nekem már nem fog sikerülni.